Vagy tizenöt éve hű társam ez a jól kidolgozott testű lény, és ennyi idő alatt rengetegen figyelmeztettek az együttélés nehézségeire (többek között maguk az együttélés nehézségei is), mégsem nem tudunk megválni egymástól. Problémáink többnyire az én türelmetlenségemtől, de nagyrészt az ő alkalmazkodási képtelenségéből adódnak. Nehéz természet, kellemetlen társ. Sorolhatnám az általa elnyűtt kabát- és dzsekizsebeket, valamint a közös szórakozás nehézségeit. Nem egyszer csak indulatos kiállásomnak köszönhetően léphettünk be együtt könnyűzenei koncertre és futballmeccsre, ahol a házirendtől eltérő viselkedésben szándékával gyanúsítottak bennünket. Ezen problémáink ellenére a viszony kielégítő, a szerelem hullámokban fel- és feltör, ami ilyen hosszú párkapcsolat után kifejezetten ritkának mondható. Igazodni nem szeret, ugyanakkor különösebb gondozást nem igényel, megelégszik a puszta hűséggel.

Társam életkorát nem tudhatom biztosan, csak a szülőváros közös és az, hogy ha becsukjuk a szemünket, akkor hajszálra ugyanúgy a Helikon Szálló tetejéről látjuk a világot. Egész pontosan így.

Van egy közös verskezdeményünk is. Azt hiszem, ráérünk még befejezni. Néha nagyon blődnek tűnik. Súlyosabb ez az egész dolog.

Szerelemdal a keszthelyihelikonos kulcstartóhoz

Súlyos rezem, galambocskám,
Helikonos kulcstartócskám,
Már húsz éve viszlek téged,
Holmi szarra nem cseréllek.