Balaton Blog

Talán meglepő ezt így kijelenteni, de a Balatonnak nincs önálló hírcsatornája. Nagyon sok, ilyen-olyan színvonalú internetes megjelenés foglalkozik a Balatonnal valamilyen formában; van ahol, mellesleg balatoni híreket is közölnek, de olyan balatoni hírforrás, amely egész évben az egész Balaton-régióból folyamatosan szállítaná a híreket, csak egy van, az is csupán headline üzemmódban, „140 karakterben elfér” jelleggel.

Mielőtt a helyzet részletes elemzésébe kezdenék, mindjárt az elején megmondom, miért kell a felhasználónak magának – több helyről – összehalásznia a balatoni híreket: mert úgy néz ki, senkinek nem éri meg ebbe munkát, energiát fektetnie. Mégpedig azért nem, mert nem igen látható rá tömeges igény.

Ahogy a mondás is tartja, „navigare neccese est”, azaz „hajózni kell”. Ha pedig ez így van, akkor annak, aki hajózik, csónakázik, vitorlázik, valahonnan ki kell futnia, valahova ki kell kötnie – még a Balatonon is.

Ha ez a kastély mesélni tudna, mint a Nobel-díjas Ivo Andric ama hídja a Drinán, bizony mondom, a sztoriból már rég filmet forgattak volna, és a háttérben fel-feltűnne, mindig más arcát mutatva a Balaton tükre. Magyar úri családokkal kapcsolatban olvastam már az átokról, vagy annak tűnő dolgokról. Itt most egy elátkozottnak tetsző helyről lesz szó. Bár a Balatonnak egy kivételesen szép pontján, Balatonedericsen található kastélyról beszélünk, mégsem kell senkinek. Pedig ott a szomszédban a vadonatúj golfpálya, de hiába, ebek harmincadjára került.

Hogy szellemjárta hely lenne, arról nem szól a fáma, de az erőszakos halált haltakról, vagy az öngyilkosokról az járja, hogy gyakran bolyonganak ott, ahol az a dolog velük megesett. Ebben a kastélyban pedig rendre megtörtént ez-az, amióta sietősen felhúzták… De ne rohanjunk mindjárt az elejére. Kónicz Lászó friss, őszi színpompás képei sétára invitálnak. Nézzünk körül, milyen csodás e hely, ilyenkor novemberben különösen. S milyen csodás lehetett egykoron, amikor még élettel volt teli.

Vannak időtálló, jól megépített dolgok. A máig fennmaradt pincék többnyire ilyenek. Igen ám, de ezek többsége kőből, téglából rakott: a löszbe ásottakat, kőbe vésetteket nem számítva nem is tudunk más fajtát mondani. Pedig amíg a „faizás”, azaz a fa szabad összeszedése az erdőből szabad volt, addig vastag tölgyfákból faragott gerendákból is építettek pincéket.  Mikor ezt az uraság az 1800-as években megtiltotta, próbálkozott még a nép vályoggal, vesszőfonattal…

Most, hogy megjártam a temetőket, ismét felmerült bennem a kérdés: vajon hányan választják végső nyughelyükül a Balatont? Adatokat nemigen találtam, igaz nem is nagyon volt hol keresnem, mivel kevesen jelentik be, hogy szeretteik hamvait a vízbe szórták. Azt azonban többen állították, hogy láttak ilyet.

Lévén, hogy szabadon (és elvben kötelező jelleggel) rendelkezhetünk arról, hogy hol szeretnénk búcsút venni földi pályafutásunktól, akár a Balaton hullámait is választhatjuk: én is gondolkodom ezen, több praktikus ok mellett, mert „ide valónak” érzem magam.

A seregnél a szlengben talán még mindig malacnak hívják az aknagránátot, harckocsi, vagy ágyúlövedéket. És talán elmondhatjuk malaca volt mindannyiunknak, hogy nem robbantunk fel a Balatonnál a vízben taposva, vagy a somogyi erdőket-mezőket, szikeseket járva. Nem is tudom: mikor történt a háború utáni (minden jel szerint nem elég alapos) aknamentesítés óta ilyen baleset?

Nemrégiben akadtunk el vitorlással, s ha nem lett volna rajta motor – amivel csak kimozgattuk valahogy a hajótest legmélyebben fekvő pontját az iszapból – talán még most is a kikötő bejáratát torlaszolnánk. Azért az tényleg nem vicces, hogy az ember fizet a balatoni kikötésért, de nem mindenütt tud „zökkenőmentesen” ki és bejutni oda. A nyílt vízen is homokpadra futhat mostanság az óvatlan hajós, mert egyre csökken a Balaton vízszintje. Ezt valahogy még – a természet rendjeként – el lehet fogadni, de hogy a balatoni iszap kotrása és tárolása, netán elszállítása évtizedes megoldatlan kérdés, az mégiscsak égbe kiáltó hanyagságra, nemtörődömségre vall. Ebből is látszik, hogy a magyar tengernek nincs gazdája. Nincs, aki felelősségre vonható lenne a kialakult állapotokért, megy az egymásra- és a visszamutogatás, ahogyan ez Magyarországon szokássá vált.

  A Mandiner és az Infinety Online Kékszalag-csapatának tókerülő útja a Triton nevű Elan 340-es hajón.

  Mészöly Géza: Szántódi átkelés 1876.

A Fifty-Fifty kétárbocos óriáskatamaránnal a Tihanyi-szorosnál találkoztunk a Kékszalagon: ő már a füredi befutó felé tartott, mi még Keszthely felé. Csak jött, jött, körülötte rajzottak a motorcsónakok. 19 óra 11 perc volt, azaz még fél órával belül volt a Nemere II. legendás, 10 óra 40 perces rekordján, és rendíthetetlenül haladt Füred felé.