Tizenkét éve, 1999. augusztus 11-én volt az eddig utolsó teljes napfogyatkozás Magyarországon. A mi generációnknak az utolsó. Mindenki emlékszik rá.
Egy időben szoktam azt mondani, hogy három időpontra emlékszik kristálytisztán mindenki ebben az országban, mindenki tudja, hogy éppen akkor hol volt és mit csinált. Az egyik a napfogyatkozás, a másik a World Trade Center elleni támadás, a harmadik Kokó kiütése. A legutóbbi kapcsán akármennyire gondolja is akárki, hogy viccirányba vittem a témát, azért nem. Akkor világosan úgy tűnt, hogy igaz ez a hármas – mára maradt kettő. Ez a három annyira sokkolt, feltartóztatott mindenkit a normálisan vagy akárhogy folyó életében, hogy azt ma már elképzelni is nehéz. A 2006 őszi zavargások – csak vicc ezekhez képest.
A Balaton-parton, a keszthelyi strandon láttam a napfogyatkozást, 30-40 fős baráti társaságban. Amiből már ketten nem élnek – az egyik a hangadó vendéglátónk, a másik az a lány, akinek a kezét szorítottam. Hogy meghalt, azt bőven utólag, éppen a harmincadik születésnapomon tudtam meg a tévéből – ó persze, hogy pont aznap is napfogyatkozás volt, délelőtt, részleges, teljesen mindegy. Az ő rövid életében és az én kitudjamilyenhosszúmban az a 3 perc… egyszerűen megtisztelő, hogy egy, a Földön élt emberi lény az egyetlen átélt napfogyatkozását velem élte meg. Annyira meghatározó ez az élmény, hogy arról a szegény lányról már mindig ez jut eszembe. Az az ő 3 perce. És nagyon szégyellem, amilyen csúnyán elbántam vele.
Legközelebb 2081. szeptember 3-án lesz ilyen Magyarországon. 5 perc 33 másodpercig fog tartani. Akkor még pont ugyanannyira hosszú lesz 5 perc 33 másodperc, mint ma, de addigra már nem élek én, nem él az apám, az anyám, a gyerekkori játszótársak testtartásai, arcvonásai szétszóródnak vadonatúj emberekbe és ki tudja, melyik településekre. A gyerekeim (ha megérik) idős emberek lesznek – az életre szóló élményt mintegy jutalmul kapják, a dolgok végére. Addigra már olyanok sem élnek, akik ma még meg se születtek. Addigra nem fog élni az, akit szeretek, akit fel akarok csinálni. A mai tervek, bosszúságok, játszmák, párnacsaták, sértődések, elbizonytalanodások, utazások, hullámvölgyek, kitett indexek, körbefotózott csacsik a szántáson, elharapott mondatok, lelkesedések: mind-mind jelentéktelen, feljegyzetlen, a bolygóról örökre eltűnt (tehát látszólag sose volt) mindegy-dolgok lesznek – talán csak azok az emlékek maradnak meg, amelyekről valamilyen írásos feljegyzés készült. Azok se biztos, és az is másoknak marad meg, olyanoknak, akik minket nem ismerhettek. Minden mindegy lesz 2081. szeptember 3-án, amik most a létező legfontosabb dolgoknak tűnnek. Az is, ha sikerülnek, az is, ha nem.
Repülők szálltak fölöttünk, filmeztek, fotóztak, fotóztunk mi is, fölöslegesen, mert hát csak egy fényes gömb került a képekre, bármelyik alkonyon lehet ilyeneket fényképezni egy közepes géppel, a strand előtt osztogatták a reklámfeliratos papírszemüvegeket, megálltak a városi buszok is, a vasútállomás előtt egy sorban állt mindenki, aki az épületben dolgozott, egy irányba néztek, este pedig megnéztük a tévében, mit filmeztek fölöttünk. Tényleg egyszerre lélegzett az ország, érezni lehetett a levegőben – talán csak háborús időben bújik össze ennyire mindenki. Szabályosan hallani lehetett abban a 3 percben, ahogy mozognak a bolygók, ahogy csikorog az egész szerkezet. Mindenki hallotta.
Szálinger Balázs