Most, hogy a populáció nagy része már csak albumokat vesz kultúrafogyasztás címén, kirakja a polcra, hogy egyetlenegyszer átlapozza, de annál többször mutassa a vendégeknek, valamint remegni kezd minden könyvtől, amiben nincsen kép, felértékelődtek azok az albumok, amelyek a betű eszközeivel is hatni próbálnak.
Sajnos a macska nem foghat kint is meg bent is egeret: ha a kiadó úgy dönt, hogy a könyv márpedig album lesz, akkor az album lesz, onnantól nehéz megfogni a mondjuk úgy… kultúrtörténetes összegzésre vágyó olvasókat. Azok nem hisznek annyira a képeknek. Vagy nem gondolják, hogy 4-5-6 ezer forintot ki kéne verni azért, hogy szép képeket nézegessünk. Persze a kérdés még csak annyira se kérdés, mint amennyit máris foglalkoztunk vele: az album egy külön kategória, vannak szabályai, és azokhoz mérten kell megítélni őket. Ha kell egyáltalán.
Egy albumról szerintem még csak kritikát se lehet írni. Mert mégis micsodát: pici a szövegről, pici a tördelésről, kicsit több a fotók minőségéről, a szerkesztésről, a borító fényességéről, ezt nem kritikának hívják. Mert lényegében nincs mű. Elnézést a kiváló fotós Tóth Tibortól és a megfelelőnél följebbre pozicionálható szövegért felelős Ludwig Emiltől, de a mű: nem mű.
Tóth Tibor művei a fotók: na, ebben a műfajban ezek a fotók kilógnak a rendelkezésre bocsátott keretből: egy-egy kép értelemszerűen átlóg a másik oldalra, tehát vége is van. Valamelyik méltatlanul kicsi, valamelyiknek az élvezetét befolyásolja a mellérendelt másik fotó stb. A fotós művei elsősorban kiállításon játszhatják be a teljes pályát. Ez meg nem kiállítás. A szöveg pedig pont olyan, amilyennek ilyenkor lennie kell: olvasónapló, összegzés, szabatos és érthető nyelven, minimális történelmi-szociológiai-földrajzi-tájépítészeti rostanyaggal. Csak annyival, amennyi éppen lecsúszik. Aztán ennek az olvasónaplónak egy-egy rövidebb, angol és német összefoglalója, az is kell, mert hát tudjuk, miért. Ármegjelölés nincsen (nagyon okosan), hiszen nem szezonhoz kötött termék: nagy változás nem lesz a tájban, minden évben újra és újra be lehet árazni. A kiadó a Badacsonytördemic Községért Alapítvány (a mű, amennyiben mű, leginkább az ő művük, és bárcsak minden önkormányzatnak lenne egyszerre lehetősége és bátorsága egy ilyen saját kiadványt megjelentetni!), a cél pedig a mutassukmegmagunkat és a keressünkegykispénzt között van félúton, kő pedig nem vethető rá – mert mindent az előírásoknak megfelelően végeznek el, és a jelek szerint a szükségesnél nagyobb szeretettel és odafigyeléssel.
A Badacsony című album abszolút ajánlható annak, aki nem tudja, hogy az egész rohadt maradék Magyarországon a Badacsony az egyetlen hely, aminek a látványára gall és toszkán, erdélyi és ausztrál egyaránt megemeli a kalapját. A Badacsony és környéke (a Tapolcai-medence, a Káli-medence) biztos, hogy Európa egyik csodája a kilenc közül. A legviccesebb, hogy ezt a szegény, megbékélt vulkánt mindenki ismeri a sziluettjéről, de hogy csodáról van szó, csak amolyan kincstárilag írja alá. Egész addig, amíg nem autózik föl Laposáék hordópultjáig, nem kér ki 1-1-1 decit a rizlingből, a szürkéből és a muskotályból, és nem dől hátra, hogy szemezni kezdjen Fonyóddal. Na, ehhez a pillanathoz maradéktalanul hozzásegít ez a könyv: váratlan és kevésbé ismert beállításaival kedvet hoz egy spontán balkanyarhoz. Onnantól meg jó kezekben van az idegen, mert minden a hegyre van bízva.
Ludwig Emil – Tóth Tibor: Badacsony
Badacsonytördemic Községért Alapítvány, 2010
Ármegjelölés nélkül
