Egy ilyen gyönyörű kiállítású kötet már a küllemével megszólít egyfajta laikus olvasói (vásárlói) közönséget. Egy ilyen gyönyörű kiállítású kötet már a küllemével elijeszt egy adott szakmai olvasói (könyvet alternatív módon szerző) közönséget. Egyszerűen nem derül ki, hogy a szerzők és a kiadó melyik oldalt akarták megfogni. Ezeknek túl komoly, szinte szakmás, azoknak meg túl könnyű-habos-kislányos lehet ez a szöveg. Költői Hamvas Béla-idézetektől a habarcs keverési arányáig van itt minden. Nem tudom, melyik szól nekem. Inkább az első. De nem most fogok bevezetődni a másodikba. Képzelem egy építész arcát Hamvasnál: mi a fene ez a fölösleges izé?

 

 

A kötet több világ határmezsgyéjén mozog, mindegyik felé éppen csak egyetlen lépés kellene, hogy az kerüljön túlsúlyba. Lehetne belőle például egy riportkötet – hogyan őrzik meg vagy hogyan barmolják szét ezekben az évtizedekben a Balaton-felvidék hagyományos építészetét – ehhez mindenképpen egy újságírósabb attitűd kellene és egy fotóriporter. Igazán fel lehetne háborítani ezzel az olvasót, hiszen végérvényesen múlnak el csodálatos dolgok. Elmehetett volna szakmásabb irányba, akkor szerényebb kiállítású kötet is megtenné – ennek nyilván a kiadó nem örült volna, hiszen így könnyebben el lehet adni afféle albumként (a gyönyörű grafikák erre mindenképpen alkalmassá teszik), és persze a szöveg finomságait is le kellett volna metszeni, a szöveg szerzője pedig láthatóan szeret költőien fogalmazni. Albumirányba is elmehettek volna – ekkor viszont a grafikák szorultak volna hátrébb vagy teljesen ki az anyagbó, na ezért kár lett volna.

 

A szöveg maga amúgy, mondom, ha a körítés más kontextusba tenné, egyáltalán nem bajos. A szerzője ért hozzá, szereti, amiről ír, szeret írni, és fontos dolgokról ír. De nehezen fér meg egymás mellett olyan, hogy „Hová lettek a jóízű beszélgetések, baráti társalgások?”, pár bekezdéssel lejjebb pedig a 60-80 cm vastag fal boltozott bélletének külső oldala, az oromfal padlásablakai. Ráadásul hogy ezt elképzeljük, ott helyben nem segít grafika – azt valahogy ki kell keresni hátul, ha van róla egyáltalán rajz. Tehát vagy idébb, vagy odébb kéne lennie a könyvnek. Ez az, amire egy lektor azt mondaná, hogy feltétlenül kiadásra javasolja, de mai állapotában visszaküldené újragondolásra. A könyv újragondolására.

 

 

A lehetséges megfejtést hátul találtam meg: Krizsán András „a modern organikus, helyhez kötődő építészet művelője”. Igen, igen, határozottan éreztem valami halvány makoveczesdit, amiben akár Szaturnuszig vissza lehet vezetni egy-egy homlokzatot. És már nem is gondolom, hogy ez a kiadvány a két fenti olvasói réteg között a polc mögé esik: ez a szakma azon részének szól, akik szintén művelői ennek, valamint a szakma fénykörének, amelyben kevesebb az építész, de a költőiséggel annál jobban be lehet vonzani őket. Csakhogy a szöveg szerzője mint író laikus – és írni akart. Alkotni egy művet. Ennyi a baj. Mindezek ellenére is az év egyik legfontosabb Balaton-könyve, mindenképpen ki lehet hámozni belőle a jó szándékot, a mondanivalót, a szárazanyagot. Komoly munka van benne, szeretet, szakértelem, elismerésre méltó.

 

Szívesen olvasnék egy igazán ütős könyvet az itt feltett és nem nyilván okosan, de nem világos nyelven megválaszolt kérdésekről.