A keletről érkezők legnagyobb részének ez az első Balaton-képe. Nem nagyon lehet pattogni ellene, a hatása alá kell kerülni, és kész. Minden száj nyitva áll.
Ehhez persze vonattal kell érkezni. Pestről jövünk, nyilván, és először Fehérvár után kezdünk türelmetlenek lenni. Lepsénynél beugrik a koronás sztori a történelemből, ezt még forgatjuk egy darabig a fejünkben, de már idegesít, hogy a tájon nem látszik semmi. Egyszerűen elképzelhetetlen, hogy itt valamikor is tó lesz. Honnan lenne? Aggasztóan unalmas pannon belség, pusztának nem puszta, dombságnak nem dombság, türelem, türelem, hiszen azt írja a menetrend, hogy előbb-utóbb a Balatonhoz érünk.
Jobboldalon folyamatos szántóföld, aztán egy pillanat alatt eltűnik, a helyén susnyás, közel a vonathoz, súrolja az ablakot. Valami állomás. Néha több perces várakozás. Aztán lassan csoszogni kezd a vonat, és valami dermedt csend áll be az utastérben. A pillantások persze vonzzák egymást, a csordaszellem azt súgja, hogy nekünk is arra kell néznünk, mint a többinek. (Mindehhez, ideális esetben, képzeljünk pokoli hőséget.)
A susnyás eltűnik, és hirtelen világos lesz a fülkében. Ha késő délután utazunk, akkor a Nap és az aranyhíd egyszerre ver az arcunkba. Alattunk tízméterekkel a pannon tenger. Talán csak a Badacsonyról nyílik ilyen magas panoráma, de az ugye nincs ilyen közel a vízhez. A tihanyi átjáró (Gibraltár, azaz Herkules oszlopainak pannon megfelelője) még túl messze van ahhoz, hogy lássuk. Tehát véget nem érő víz. Most már az a hihetetlen, hogy öt perce szántóföldeket láttunk.
Szívesen lettem volna egy pillanatra pesti, hogy ez legyen az első Balaton-élményem. Itt elhalkul mindenki. Az alföldiek kétségbeesetten fotózni kezdenek, pislog az erdélyi is, akinek a Balaton egy langyos pocsolya, és gondolkodóba esik az is, aki éppen a horvát tengerpartra igyekszik ugyanazzal a vonattal. Nyugati turista arcát még nem tudtam megfigyelni ebben a helyzetben, azok nem feltétlenül ebből az irányból (vagy nem vonattal) jönnek. De nem hiszem, hogy egész Magyarországon volna olyan hely, ahol a váratlanság és a fenség ennyire összedolgozik.
Az egész nem több másfél percnél, mert a sínek lassan ereszkedni kezdenek. Már a fák tetejének szintjében vagyunk, már belátunk a partmenti utcákba, már készülődnek, akik Siófokon szállnak le. Hogy az addigi napjuk legnagyobb élménye az a másfél perc, szinte biztos. És mi lesz még utána?
