Úgy nőttem fel, hogy a házunk fölött volt a hangrobbanás. Alsópáhok-Abszolútalsó. Nem tudom már, napi mennyi gép járt-kelt fölöttünk, de a kifutópálya észak-déli irányú volt, pont felénk szálltak fel, és erősen szerettek röpködni a vasparipáikon. Amióta az eszemet tudtam, adottság volt a zaj, tehát nem zavart különösebben, meg lehetett szokni. Amikor negyedikben a lesajnált déli falurész legendáját erősítendő arról meséltem az osztályfőnöki órán a tanítónénimnek, hogy hűmicsoda zaj van arrafelé, ő nagyon rendszerhűen annyit mondott, hogy nyugi: a sármellékieknek még rosszabb lehet. De a hangrobbanást mégsem a rohadt sármellékiek kapták. 

 

 

Nyilván nem olyan szinten, mint a sármellékieknek, de a mindennapjainknak tényleg részei voltak az oroszok. A Nagykanizsa-Keszthely-buszjáratok hátsó szektorait megtöltötték a kikent-kifent nők. Ők voltak a bárizsnyák. Olykor egyenruhások járták végig az utcát, hogy aranyat adjanak el. A keresztapámék Zalaváron abból egészítették ki a jövedelmüket, hogy orosz arannyal üzleteltek. Magdi néni bárhova ment vendégségbe, tíz percen belül előkerült a zsebkendő, kibogozta, és kidőlt az asztalra az orosz arany. Tekintélyük is volt: nekik aranyuk van, akármilyen is, mattabb, világosabb, orosz, de arany.

 

Halandó csak a kommunista mutatvány besülése után léphetett a reptér területére. Repülőnapok voltak, ott repültem először életemben, talán 1992-ben. Két kör a pálya fölött, és vissza. 1100 forintért. Egy teljes gyerekkor után bejutni a reptérre: félelmetes élmény volt. Még mindig valami félős homály övezte az objektumot. Nem tudjuk, mi van ott. Valami nagyobb dolog van ott, valami olyan, amihez képest mi vagyunk a kicsik, a körüllakók, a civil lakosság, a támaszpont beszállítói, parasztjai. Zalaapáti fölött, a zsidótemetőnél még a kilencvenes évek közepéig is kint volt egy fényképezni tilos-tábla. Na, ebben a szellemben kémleltük a fiúkkal (a szintén az oroszoktól szerzett) távcsöveken a repteret a tábla mellől: valami érdekes csak lehet ott, ha nem lehet fényképezni. Nem volt semmi érdekes.

 

Amikor bejutottunk, a testvéreink már elmentek. Mint kiderült: egész városuk üzemelt a betonfal túloldalán. Igazi város, gyógyszertárral, orosz élelmiszerbolttal, fodrásszal stb. Már rég nem kellett félni, mégis szinte lábujjhegyen mentünk be a hangárokba. Nem volt bennük semmi - és ettől csak még érdekesebbek voltak. Hű - itt vadászgépek álltak még egy éve is! Pár éve valahol találtam a neten egy orosz fórumot, ahol a sármelléki veteránok tartják egymással a kapcsolatot. Elvesztettem azóta a linket (boldog lennék, ha valaki megtalálná nekem!) Régi, reptéren belüli bulifotókat is töltöttek fel (igazán felbecsülhetetlen kincsek ezek, mert hát csak most láthattuk, mi folyt odabent), gondolom, anekdotamesélés ezerrel, de hát cirill betűkkel. Valamikori orosztanár anyámat nem ültettem le a gép elé fordítani - szerintem lassan húsz éve nem tud oroszul. Szóval nézegettem a fotókat, és furcsa volt látni, hogy ezek az odesszai, leningrádi, szibériai és majdnem-mongóliai fiúk itt élték át a birodalmiságot tőlünk két kilométerre. Csak itt, egy gyarmati támaszponton találkozhattak egymással, mert hát háború nem volt. Nem nagyon tudtuk, hogy ezek emberek: mi csak azt láttuk belőlük, hogy két tányérsapkás ruszki letaposta a frissen betonozott lépcsőnk éleit.

 

Kis büszkeség: az én apám volt, aki először dobta be a nyilvánosság előtt, hogy lehetne akár polgári repülőtér ebből a katonaiból. A nyolcvanas években - a Hatvanhat című műsorban. Állítólag kínos lett a hangulat a stúdióban, kicsit baszogatták érte a munkahelyen, de nagy baj nem lett belőle.

 

Lett viszont polgári repülőtér, olyan, amilyen. Az a helyzet, hogy a falusiak, a környékbeliek most is ugyanúgy kívülről látják az egészet: nem tudják, mi folyik odabent. Nem egy lélegző, működő mindenkié-reptér. Azt gondolják/juk, hogy oda valami csodabogarak jönnek, azok is nagyon ritkán. Ha egyáltalán. Gépeket nagyon ritkán látni a fák fölött - tehát teljesen nyilvánvaló, hogy valami huncutság folyik odabent, ugyanolyan ellenőrzés mellett, mint harminc évvel ezelőtt. A reptér nem lett a környék része: nem téma, odaminemmegyünk-objektum. És már hangrobbanás sincsen, ami emlékeztetne arra, hogy létezik.