Máshonnan akartam indítani, de kapóra jött egy frissen megjelent cikk. Tehát kérdésem: a faluját is túlélő 700 éves Balaton-közeli hársfánk horvát tengerparti megfelelője 800 éves lenne és szebb? Ez biztos?
Hogy megszületett ez a düh, arra persze rásegített néhány vélemény, amelyek mint a pattanások a testen, kommentek formájában csapódtak ki ide nemrég. Interjút készítettünk egy kedves, igen nagy, igen fontos munkát, méghozzá ezt ingyen végző kollégánkkal (Az ezredik csoda maga a Balaton), és az interjú alatt azonnal megjelent a véleményáradat, amelynek az egyik összefoglaló-értékű példája itt van: „Ez egy ócska, szar ország, egy nagy pocsolyával a közepében. Hülye, aki itthon nyaral” – ökörpöröly, ezúton gratulálok, kellemes ember vagy!)
Amíg a nyaralásról van szó, addig persze oké. A nyaralók szeretik, ha kinyalják a seggüket. Sőt: nem szeretik, hanem elvárják. Joggal. A pénzükért. De a pocsolya-dolog, meg további néhány hozzászólás, ami a Balatont nem a szolgáltatások felől bántja, viszont csak a szolgáltatásokra hivatkozik, olyan élményeimre emlékeztetett, ami sokkal mélyebb, mint pár netes troll működése (ugye a Balaton nevét viselő blogon).
A Balaton mellett nőttem fel, nem a partján, de nagyon mellette. Meghatározó gyerekkori élményem a májusban megjelenő, augusztus utolsó hetében elhúzó turisták. A németek – hogyne, de velük nem is volt semmi baj. Illetve volt, mert nagy részük szörnyen tökkelütött volt, de hát ők mégse a mieink. Gyorsan elővezetem, hogy tizenöt éve, egy-egy éves megszakításokkal Pesten élek, a felnőttkor szocializációja nagyrészt itt zajlott, érzem is, hogy otthon már pestinek tartanak. A gyerekeim például már pestiek, és ugye, jobb híján, szeretem őket. Ezt azért kell tisztázni, mert most említek egy viselkedést, ami leginkább a pestiekre jellemző. Nem azt mondom, hogy jellemző a pestiekre, hanem hogy rájuk jellemző – tehát a tiszteletteljes kivételek benne vannak. De jobban bántott minket némelyik pesti turista hozzáállása.
Arról beszélek, hogy a Balatont sokan képesek abszolút csak és kizárólag egyfunkciós vidéknek felfogni. Ahol jó fújni a matracot, ahonnan fejest lehet ugrani, ahol jó a lángos (a borig nem sokan jutnak el), van vízibiciklikölcsönző, egyáltalán: ahol víz van, és pont. Mindig furcsállottuk, hogy ezt, csak és kizárólag ezt látják abban a helyben, ahol mi élünk, ahol nekünk életünk zajlik, iskolába járunk, szerelmesek vagyunk, ahol az év többi részében élet zajlik. Úgy is mondhatnám: akik Siófokot és/vagy a déli partot látják a Balatonban. Na, ezek között kell keresni azokat, akik az első hívó szóra (és igen: a szolgáltatások sok helyen jogos kritikájával!) húznak Horvátországba. Na, ezekre az emberekre valóban nincs szüksége a Balatonnak. A pénzükre annál inkább – igen, a balatoni vállalkozók nagy többsége meg is érdemli, hogy az a pénz elmenjen idegenbe. De hogy szar pocsolya lenne a Balaton, azzal mindenemmel (jöhetnek ide piacilag értéktelen, sőt giccses szavak is, tehát), neveltetésemmel, gyerekkorommal, pénztárcámmal, nemzettudatommal, lokálpatriotizmusommal – és főleg: minden esztétikai alapbeállítottságommal együtt tiltakozom.
Mert tudjátok, a Balaton vizét mi, ottaniak (ja, jöttment, elszármazottak is így gondoljuk) csak azért tartjuk ott a csodák közti mélyedésben, hogy nektek a pénzetekért cserébe legyen hol fújni a matracot. Ha már nagyon besűrűsödik körülöttetek a Terézváros levegője. Ahol, ugye, ti éltek. Ha ennek nem felelünk meg (mondom, nem egyszer előfordul ez), akkor megérdemeljük, hogy elmenjetek máshova, jönnek a helyetekre újak, akiket aztán a mi aranyos vállalkozóink pénzéhesebbje megint átver, és azok is továbbállnak (és a vállalkozók is), ezt nevezik piacnak, így van jól. De hogy szar pocsolya lenne, és hogy egy, a Balaton csodáit lelkiismeretesen gyűjtő megszállottal készített interjúról az jut eszetekbe, hogy bezzeg Horvátország, akkor tényleg itt az ideje költözni. Vagy átmenni egy horváttengerpartos oldalra rajongani. Még Szlovákia is egy opció.
Mert egyébként (jajjajj, nem akarom, hogy Balatont-nem-lesajnáló pestieket megbántsak - szerelmes vagyok a fővárosba) meg lehet nézni ám Budapestet. Egyrészt meg lehet nézni, másrészt mégsem hiszem, hogy a Pesten pár napot eltöltő vidékiek (vagy balatoniak) beállnának mocskolódni mondjuk… a kiváló Urbanista Blog egyik Ráday Mihály-interjúja alá, hogy bezzeg Prága. Pedig bezzeg Prága. (javaslat: Google.com, prága + budapest + blog.hu, enter) Nyugodtan mondhatnám, hogy rakjatok már rendet abban a rohadt kétmilliós városban, ésszerűsítsetek parkolást, közlekedést, ne öntsétek bele a kazincbarcikai kórház pénzét a BKV-ba) – mégis azt mondom, hogy látnotok kéne vidéki turistacsoportok arcát, hogy milyen büszkék arra a helyre, ahol ti éltek! Mert a sajátjuknak érzik.
Ugyanezt várom el a Balatonnal kapcsolatban, tekintve hogy ebből az országból ez az egyetlen (szerintem) abszolút vitathatatlan megmaradt, nem elcsatolt, nem széthordott, nem lerombolt csoda, amelynek bizonyos pontjain egyszerre némul el olasz, spanyol, erdélyi és amerikai. Tesztelni egyébként nyilván télen kéne a két helyet – de megértem, hogy télen ti ki nem teszitek a lábatokat sehova. Valahogy Horvátországba se. Szóval nyugodtan nyomjatok az M7-esen egy nagy gázt Siófoknál, és lemehettek a horvát tengerpartra, de ha már győztesek vagytok, akkor ne álljatok le kommentelni a vesztesekkel, nem igazán nagy játék ez.
A badacsonyinak megfelelő horvát bor nyilván finomabb, a Badacsonynak megfelelő kialudt vulkán ott nyilván még működik, a Tapolcai-medencének megfelelő ottani medence nyilván olyan… tapolcaimedencésebb, a siófoki Vitéz Panziónak megfelelő horvátországi szállóban nyilván Karinthynál nagyobb író halt meg, az ottani Tihany tihanyabb, az ottani Füred szívkórházában hatszor annyi Nobel-díjas ájuldozott a téltől, az ottani Hévízi-tó... értitek, egyszerűen jobb. Értitek, hogy mi ezeket értjük csoda alatt? Nem a zamárdi virsli állagát! És nagyon jól elvagyunk a magunk nyomorult 999 csodájával – amihez az ezredik, igen is: maga a Balaton.
Megjegyzem: az igazi győztesek Balira járnak.
Szálinger Balázs
